Hááát nagyon le vagyok maradva... így most esik az eső, István alszik és próbálom bepótolni, hogy mi volt...
Több hozzászólást tervezek, így nem lövöm le a poénokat, de a lényeg:
- Dávid július 10 óta Miskolcon
- István elkezdett tejen kívül mást is enni
- felvettek a fősulira és most mindenki attól retteg (főleg én) hogy fogom bírni és a két gyerekkel mi lesz...
kezdjük
Anyósom már vagy két hete mondogatja, hogy elmegy a telekre... örültem is neki, meg nem is... örültem, mert addig sincs szópárbaj... de nem is, mert így két gyerekkel maradtam volna estig egyedül...
Aztán tegnap délután hazajött és mikor felmentünk hozzá, azt mondta, hogy elviszi Dávidomat is, ha úgy gondolom... Dávid is meg lett kérdezve... és menni akart... (tényleg... most jutott eszembe, hogy az apja el akarta vinni vasárnap... gyorsan le is rendeztem - blogírás közben... hát igen... a többfunkciós anyuka :))
Szóval tegnap este már ott aludt anyósnál Dávidom, mert reggel korán indultak. Így tegnap este 8tól ismét egygyerekes vagyok vasárnapig...
Már hívtak... Dávid jól érzi magát... most ő van a központban :P
Istvánom pedig egész nap nyöszörgött... fog és meleg... nem jó párosítás... :(
Úgy néz ki, a két gyermek egyszerre fogzik... nehogy az egyikük kimaradjon valamiből :P
István rág, nyálzik, rág, nyálzik, harap :) ez még nem baj... de az ínye is kezd pirosodni, tehát pár hónap és itten fog lesz...
Dávidnak pedig kiesett az első tejfog és már mozog a második... tegnap történt a nagy esemény... be is került a párna alá a kis szökevény és ma reggelre 100Ft-os érmévé varázsolta a fogtündér :O :D
Képek hamarosan...
Már egy hónapja rágom a férjem fülét (finom) :P, hogy menjünk ki a Gyerekszigetre...
Rábólintott...
Aztán azért rágtam, hogy 20-án menjünk ki, mert akkor Halász Judit énekel és a gyerekek imádják...
belement...
Ma reggel felkeltem, elkezdtem készülődni... majd szépen felkelt mindenki...
a szendvicsek után szépen felöltözve 10 után elindultunk...
Mikor odaértünk, még a sziget előtt leálltunk a kocsival és besétáltunk...
volt ott ugrálóvár...
kalózhajó...
feladatteljesítés...
tűzoltóautó...
füstkamra...
tűzoltási lehetőség...
mászófal...
trambulin...
ability park...
készségfejlesztő játékok...
pelenkázó ingyen pelenkával és törlőkendővel...
etetősátor szopisarokkal...
stb.stb.stb...
A gyerekek élvezték... Dávidom még a bohócműsorban is részt vett
Csak a koncerten nem maradtunk ott. mindkét gyerek fáradt volt már és férj is kissé kómás lett...
itthon bepótoltuk :P és fél9re mindkét gyerek aludt is...
Már megint esik... mi ez? az esős évszak???
Annyiban szerencsénk volt, hogy még eső előtt visszaültünk a kocsiba... sikerült elintézni a személyit a két gyereknek. Nagyon aranyosak voltak, kellemesen csalódtam bennük.
Az egyik ügyintéző még azt is megcsinálta, hogy Istvánnal szemben csattogtatott és beszélt hozzá, hogy a kép jól sikerüljön...
Az eső azonban sokmindenre rányomja bélyegét. Például az emberek hangulatára is... a kicsi nyűgös, a nagy méginkább. Ebéd előtt még sikerült egy kicsit lekenyerezem az egyik kellemesebb tv csatorna nézésével. Bár megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy régi általám is kedvelt mesét is beszippantott magába a technika (Thomas a gőzmozdony)...
A lényeg, hogy a gyerekeknek tetszett. Az azonban tény, hogy mikor lekapcsoltam, lincshangulat kerekedett a szobában (igen, engem akartam meglincselni)... sikerült a vízágyúk bevetése nélkül letörni őket, majd ebédet tuszkolni beléjük (anyósom kelkáposztafőzelékkel örvendeztetett meg minket... én imádom :))
Mostanra talán már mindkettő alszik (a kicsi már közel egy órája, a nagy úgy 20 perccel ezelőtt kiabált ki, hogy aludt egy órát - a "baj" csak az, hogy akkor még csak 25. perce volt az ágyában :O)
Az előző beírásomban említett topikon is forró a hangulat, de nem a jó értelemben. Békebíró nem lehetek, hisz eredetileg miattam tört ki a lázadás (húúú ez nagyon egoista kinyilatkozás volt)... a szakadárok létrejöttek és elmentek :( a hangulat tetőponton... találgatások tömkelege, hogy ki mikor kivel privizett és mit... de hát mit várunk magunktól? mindenki alapból túl sokat vár el a másik embertől, mert általában ez ugyanannyi és ugyanaz, mint amit önmagától vár el és így az elvárások nem találkoznak...
Majd lesz valahogy...
úgy még nem volt, hogy sehogy se lett volna...
Bejegyzés átrakva a másik blogba 06.25-én
Így most én elmegyek aludni...
Viszont még azt hozzátenném, hogy:
1. Dávid kezd normalizálódni, bár még nem "tökéletes". De ahogy ma megfogalmaztam: "ha elfogadnánk, hogy nem vagyunk tökéletesek, akkor nem embernek hívnának minket"
2. Ma NEM KELLETT Dávidot nevelőpadra küldenem
3. István 10 percre redukálta a maximális tejcsapolást
4. Imádom a gyerekeimet és a férjemet
5. Holnap PÉNTEK és megyünk személyit csináltatni a két gyermeknek (szeptemberre kötelező, ha jól hallottam)
6. Az élet mégis szép!!!
Átrakva a másik blogba 06.25én
Az őrültek házából jelentjük.
A mai napon már nem volt hajtépés és talán nem is volt annyira rossz a helyzet, mint tegnap. A főőrült kezd lecsillapodni, csak nem szabad néhány személyt a közelébe engedni (pl a hugát).
A két mellékőrült szépen éldegél és csak néha megy főőrült agyára...
Nagyobbik mellékőrült csimpánzt játszik (már kezelve van eme téveszméje) és papagájt. Valamint tornászt és árnyék... (tud valaki valami gyógymódot? főőrült már nagyokat lép, hogy nehogy átessen az "árnyékán")...
Kisebbik mellékőrült szerencsére jófiúként viselkedik, kivéve mikor már nagyon fáradt. Egyre kevésbé képzeli magát piócának és főőrültet sem képzeli babakocsinak...
Főőrült újra hajnövesztésbe kezdett és próbálja az idegrendszerét drótkötélre cserélni. Az orvosok nem tanácsolják, de tudja, hogy egyébként romlana az állapota (orvosok jelentkezését várjuk a csere miatt)...
Szóval az élet zajlik... folyik... megy... vánszorog...
(na megyek és tépek egy kis hajat)
Hosszú volt a hét, de már csak a hétvége van hátra :)
Hétfőn jött haza Dávidom. Nagyon jókedvű volt, bár volt egy beszólása, ami szíven ütött ("Anya, engem nem láttok itt szívesen"). Kicsit nyomoztunk exanyósommal és valószínűsíthetőleg a drága exem és a kedvese beszélgettek és a gyerek elkezdett kombinálni.
Kedden Dávidomnak elkezdődött a gyerekhét. Aznap ugrálóvárat kaptak... élvezte, sokat mesélt róla... itthon pedig nem történt semmi...
Szerdán Dávidéknál ballagás volt. Mi meg felmentünk a védőnőhöz, hogy megmérjük István babát... 6850 g... szépen hízik. A védőnő is meg van vele elégedve.
Csütörtökön bementünk mi is Pestre, mert Dávidéknál kézművesház és táncház volt. Előtte találkoztunk egy anyuka-baba ismerős párral és sétáltunk (vásárolgattuk) egy kicsit... Aztán az oviban játszottunk és kreatívkodtunk. Mindenki csodálkozott, hogy a kicsi milyen jól bírja. Vagy nézelődött, vagy aludt. Egyszer evett is (mikre nem jó a lefejt tej!). A vége felé Dávidom véletlenül leöntötte az egyik barátját, amiből sírás lett (Dávid sírt, mert nem bocsátot meg azonnal a barátja). Aztán kezében a picivel (nekem meg kellett kötnöm a hordozót) még inkább sírt, mert a kicsi felébredt és sírni kezdett.
A vége viszont jó lett, mert a táncházat élvezte mindkettő... végig voltunk. Sokat fényképeztem...
Ma már itthon volt Dávidom is. Kissé meginogtam, hogy biztos bírni fogom e a következő 3 hónapot, de most erőt veszek magamon és azt mondom, ezt is túl fogjuk élni :P
Na de nem szaporítom tovább itt a szót... még egy fénykép lehet a tiétek... máskor talán még vicces is lehet a bejegyzés... :P
Múlt héten felhívott a nagyobbik fiam apja, hogy a hosszú hétvégét a szüleinél tölti Miskolcon és mi lenne, ha Dávid fiúnkat is magával vinné. Bár a láthatás nem ezt mondja ki (aszerint páros szombat 9-18), de belementem... az apja ritkán ér rá a fiára és a nagyiék is imádják... jót fog tenni neki, ha pár napig ő van a középpontban és ki van nyalva a s...ge :P
Dávidom először nem akart menni... hosszasan kellett kérdezgetnem, hogy mi a baj, mert nem akarta elmondani... még mindig nem mondta el, mi a baj, csak kérdezgettem:
- Apával nem akarsz találkozni?
- Nem... vele igen
- A mamával nem akarsz találkozni?
- De.
- A papa a baj?
- Nem...
- Akkor?
- Nem akarok menni :(
Egy ember maradt ki... az apja barátnője. Nem új. Mert már egy éve együtt vannak. A hölgy szereti a gyerekeket, ő maga tanárnő. Én úgy vettem észre, mindig kedvesen közeledik a fiam felé, de ő valamiért elfordul tőle. Karácsonyra neki nem akart ajándékot adni, nőnapon sem annyira... de eddig mindig sikerült rávennem, hogy mennyire jó, ha mindenkinek ad (így neki is)...
Tény, hogy a hölgyet exanyósomék nem szeretik és mikor együtt vannak érezhető a feszültség, erre pedig a fiam alapból nagyon érzékeny. Már akkor kicsit bedilizik, ha én vagyok feszült valami miatt... ez az életéből fakad, hisz ezidáig csak ketten voltunk és teljesen össze voltunk nőve... remélhetőleg javul és nagyon jó érzi magát
Kaptam már telefont, hogy megérkeztek, semmi baj nem volt és négyesben (exanyósom, exapósom, exem és a fiam) élvezik az estét... majd meglátjuk. Hétfőn jön haza :)
Már jó pár napja volt, hogy be kellett mennünk az oviba az anyáknapi ünnepségre, de csak most jutottam el odáig, hogy le is írjam...
Szóval!
Reggelre bekészítettem a szép ruhát Dávidomnak és ő nagyon izgult, többször megkérdezte, hogy biztos megyünk e. Természetesen biztos volt, hogy megnézzük...
El is indultunk. A buszúton nem volt semmi, aztán 3-ra már a munkahelyemnél voltunk. Ott sokan megdögönyözték a kicsit, meg beszélgettünk egy nagyot és utána elindultunk az ovi felé...
Még jó, hogy háromnegyed5-re odaértem, mert már kezdtek...
Nagyon szépen énekeltek, verseltek, mondókáztak... látszott, hogy az óvónők és a gyerekek is kitettek magukért, hogy sikerre vigyék a műsort... Dávid fiam azonban, amint meglátta, hogy mi is ott vagyunk, egyből "megbolondult". Mindig minket nézett, forgolódott, zsebre tette a kezét...stb. Többször rászóltak (meg én is odasuttogtam), de nem volt hatása. A műsor után az egyik óvónéni odajött és elmondta, hogy a délelőtti főpróbán nem volt baj... amúgy is Dávidom tudja legszebben lemondani a tanult dolgokat, nagyon jó agya van hozzá, csak amint meglát, nem lehet vele bírni... :(
A műsor után elmentünk a férjért és hazajöttünk... Nagyon megdicsértem a fiamat és az ajándéknak is nagyon örülök...
Szomorú vagyok tegnap óta...
Egyik topikbabánknak eljött az ideje. Túl sokat szenvedett a Földön, ahogy Dávidom mondja: angyalka lett belőle. Egy angyalka, hogy vigyázzon a szüleire.
Nem tudom, miért pont ő. Nem is merek belegondolni, hogy mi lenne ha más, ha mondjuk az én fiamnak kellett volna annyit szenvednie, mint szegény Marcusnak, akit a szülei csak Hagymafejnek hívtak... betegen jött a világra... és a betegsége gyógyíthatalan volt. 3 hónapot és 12 napot töltött közöttünk és ennek tegnap vége szakadt.
A szülei hősök... hősök, mert nem adják fel a reményt, hogy lehetnek még boldogok... hősök, mert mikor beszélek Ancsával, akkor érzem belőle az erőt... még egy ekkora tragédia után is. Erős és hisz... hiszi hogy a kisfia nincs ott egyedül, van aki vigyázzon rá és mostmár együtt várják a többieket, előkészítve nekik a másvilági életet...
Egy angyalka szállt közénk, megmutatta, hogy mit jelent az önzetlen és tiszta szeretet, mit jelent az, hogy küzdelem és harc! ő vesztett... de mi még nyerhetünk...
Reménykedünk... hogy az élet már csak jobb lehet...
Nem szoktam imátkozni, nem hiszek a vallásokban, de hiszek abban, hogy van egy felsőbb erő. Ma a templomban azt kértem Tőle, hogy segítse meg Ancsáékat, hogy épp ésszel tegyék túl magukat a tragédián, álljanak fel és folytassák. Mert Ők megérdemlik, hogy legyen egy jó pár gyerekük, akik elhalványíthatják a rosszat.
Marcus. Hagymafej... kis sárkányölő... soha nem felejtünk. Emléked örökké él! Küzdelmed belénk égett és megmutatta, hogy soha de SOHA nem szabad feladni a reményt!
Ma mi mentünk el Dávidért az oviba... ez nekünk egy 4 órás út...
Délelőtt 11:25-kor van itt a busz és a 14:20-ast érjük el visszafelé.
István már a befelé tartó buszon bealudt. Aztán végig a metrón, majd még egy busz és még egy... már az ovinál is vagyunk.
Az oviban mindkét óvónéni bent volt, így tudtam beszélgetni Kati nénivel a szülőiről. Első kérdése:
- A férje nem volt nagyon mérges az elhúzódó szülői miatt?
Mondtam, hogy természetesen nem volt baj, csak az, hogy a kicsi is ott volt, anyósomért is menni kellett és este 8ra értünk haza... meg ugye nem tudtunk végig ott lenni.
De szerencsém volt. Kihozta a jegyzőkönyvet (amúgy is alá kellett írnom, mert én kezdtem el vezetni) és végigvettük gyorsan...
Jövő héten logopédiai szűrés, anyák napja, madarak és fák ünnepe és sportnap lesz. Dávidka sajnos a madarak és fák ünnepén valamint a sportnapon nem lesz ott, mert csütörtök-pénteken a férjem szabin lesz (csütörtökön bíróságra megyünk, pénteken pedig Dávidot elviszi az apukája a nagymamához, mi meg festünk)...
Férjecském sajnos ma túlórázik... de majdcsak ő is hazaér. Nemrég hívott és akkor döbbent rá, hogy holnap esküvőre vagyunk hivatalosak... nagyon nem örül neki, dehát mit tehetünk... családi meghívás és utána még haza kell vinni a nagymamát is...
De visszatérve az óvodára.
Jövőre náluk is betiltják a délutáni különórákat. A szülők fel vannak háborodva, hisz így sokan elesnek attól a lehetőségtől, hogy angolt tanuljanak már ilyen korán, vagy megtanuljanak egy küzdősportot, esetleg néptáncoljanak... mert a szülő általában dolgozik és munka mellett nem tudja délután elhordani a különórákra...
Én a környékünkön próbálok körbenézni. Itt is van pár küzdősport: Judo és Kendo biztosan... majd legfeljebb nem csak pénteken megyünk be érte, vagy péntekre időzítjük a különóráját.
Ahogy már írtam, ma túráztunk egyet Székesfővárosunkban.
Először az újpesti SZTK-ba mentünk a gyermekortopédiára. István fiam meg lett dicsérve, hogy jól teljesített. A talpa gyönyörűen helyreállt, a csípője sem kötött, de azért még tornáztathatjuk :P
Utána egy kisebb villamos- és metrókaland árán eljutottunk a Ferenciek terére (még így hívják?). Majd átmentünk a Duna felett és bementünk a munkahelyemre.
Az emberek reakciói:
- De szép baba. Mekkora?
- Hogy milyen gyönyörű szemei vannak...
- Jól alszik? Nyugodt egyébként?
- Mindjárt elolvadok, hogy milyen mosolygós...
- és így tovább.
Rá kellett jönnöm, hogy az emberek többsége megbolondul, ha babát lát. Viszont a főnökeim egyikével sem tudtam beszélni az esetleges visszatérésemről... nem baj, majd legközelebb :)
Ezek után már szédelegtem az éhségtől (és a 6,5 kg hordozásától), így beugrottam kedvenc bohócunk étkezdéjébe egy kis zsömle-fasírtra. Majdan találkoztunk egy topiktársammal és az ő hatalmas fiacskájával :P gyönyörű gyermek... és hogy mennyire nyugodt (nyugodtabb az én ufóbabámnál is).
Egy jó beszélgetés, a MOM Park baba-mama szobájának együttes kipróbálása és elrepült majdnem 2 óra. Persze közben felmértük az egyik német(?) cipőlánc kínálatát is, hogy még bírja e teljesíteni igényeim sorát (41-es!, egyszerű, könnyen beleléphető, ne rikító színes, kényelmes, lapos sarkú és még tetszen is). Találtunk hosszas keresgélés után.
Hogy ne teljen el úgy pesti nap, hogy ne látogassunk el egy plázába (csak hogy felmérjük a konkurenciát), így megnéztük az újonnal nyílt újbudai plázába. De ott már nem találtunk semmit.
De itt még nem volt vége. Egy lelkiismeretes anya még ezek után elmegy a nagyobbik szülői értekezletére, ahol természetesen vállalja a jegyzőkönyv írói posztot is. Aztán türelmesen hallgat és jegyzetel. Eközben a lelkiismeretes anya kisebbik gyermeke az apával kint sétálgat és az apa többször jelzi, hogy menjünk már haza. DE lelkiismeretes anya végig akarja hallgatni. 2 órával később azonban feladja, hogy megértse, miért kell arról beszélni, hogy miért kell a törvényeket egy óvodában betartani, feláll (persze apa erőteljes kérésére) és otthagyja a szülői értekezletet a közepén.
Viszont továbbra sem érti, hogy miért az a téma, hogy az egyik szülő szórakozási felajánlását jogosan miért utasította vissza az óvodavezető, valamint miért kell betartani a törvényt és miért nem lesz szeptembertől semmilyen különóra az óvoda területén...
Este 8ra estünk haza (már autóval). A gyermekek alszanak és lelkiismeretes anya megírja a blogot, hogy a kedves olvasó is tudja mindezt.
Ma kisebbik fiammal túrázni megyünk Székesfővárosunkba... megnézzük a nevezetességeket, úgy mint Újpesti SZTK gyermekortopédiai rendelő, MOM Park és környéke (talán beugrunk a munkahelyemre is) valamint ha nem lesz láz(adás), akkor még ellátogatunk nagyfiam óvodájába is, ahol megtudjuk mit gondolnak az óvónők a gyerekekről és az évről (szülői értekezlet lesz ugyanis)... :)
Éjjel az oltás nem hozta lázba piciny fiúnkat, így nagyon nem aggódom. A tegnapi reakciója egy jó 8 órás alvás volt két evészet/ivászattal megszakítva. Most sem látok rajta semmi furcsát. Dumál, ahogy szokott. Valószínűleg arról értekezik, miért 42 a 42, csak én nem értem :(::
Fényképezőgépet viszek magammal. Bár jó lenne először letölteni a rajta lévő képeket. Na majd holnap... aztán maximum visszautalok a már elmúlt dolgokra (mert én sem vagyok naprakész)... :)
A nagyfiamnál már átéltem sokmindent, de rá kellett jönnöm, hogy minden gyermek más...
Míg a nagyfiam izületei gyengék és már volt gipszben is a könyöke, mert rosszul esett és kijött a helyére, a kisfiamé kötöttek. Így történhetett, hogy neki két hónapos kora óta ortopédcipőt kell viselnie, mert nem volt elég hely a pocakban, hogy a lábfeje szépen egyenesen álljon.
A furcsa csak az, hogy az első nagyobb volt és kevesebbet híztam... dehát az élet furcsa...
Holnap (szerdán) megyünk vissza a doktornőhöz, hogy megnézze, eléggé helyére kerültek e már a talpak... a dolog csak azért lesz "veszélyes", mert ma kapott oltást... de majd meglátjuk...
Egy nap úgy gondoltuk, a gyerekek lássanak valamit, ami nem mindennapi...
Ezért fogtuk magunkat, beültünk a kocsiba és irány a Szemlő-hegyi-barlang.
Egy kicsit túl korán/későn értünk oda, hisz már elment az egyik csoport és várni is kellett a következőre, de egy séta kárpótolt minket...
Aztán végigmentünk a kiépített folyosókon a hűvösben. István fiúnk egyből bealudt és végigszunyókálta a közel háromnegyed órás sétát...
Utána felmentünk a Pálvölgyi-kőfejtőhöz, ahol a reggel becsomagolt szendvicseket fogyasztottuk el... mire hazaértünk ki is fáradtunk. Egy kisebb délutáni alvás helyretett néhányunkat... :)
2003. decemberében tudtam meg, hogy terhes vagyok... nem tervezett gyermek volt, de örültem neki, hogy végre én is anya lehetek...
2004.07.29-én csütörtökön délután úgy éreztem, itt készülődik valami... de a kórházban azt mondták, hogy ez még nem az... pénteken este 9-re indult be a dolog és megszületett a nagyfiam 2004.07.31-én hajnali 1:22-kor 4040 g-mal és 58 cm-rel...
Egy kis idő (4 év) eltelt... sokminden történt, amit most nem részleteznék... de 2008-ban megismerkedtem egy férfival, aki mára a férjem és az esküvő után (2009) kiderült, hogy gyermeket várok... aztán az is, hogy FIÚ...
2010. január 28-án a doki befektetett... nagyon sok hamis riasztás után 2010.02.04-én csütörtök délután úgy éreztem, hogy mostmár szülni fogok. A dokimnak és mindenkinek azt mondtam, hogy szombat hajnalra meglesz a fiúcska... nem hittek nekem.
Péntek éjjel 11kor már mindenki azt mondta, hogy igazam van... 2010.02.06-án 1:20-ra lett meg a második fiam...
Az életünk nem egyszerű, de két gyerekkel kinek az :) róluk, nekik szólna ez a blog...
Ezt sikerült készíteni...