Szomorú vagyok tegnap óta...
Egyik topikbabánknak eljött az ideje. Túl sokat szenvedett a Földön, ahogy Dávidom mondja: angyalka lett belőle. Egy angyalka, hogy vigyázzon a szüleire.
Nem tudom, miért pont ő. Nem is merek belegondolni, hogy mi lenne ha más, ha mondjuk az én fiamnak kellett volna annyit szenvednie, mint szegény Marcusnak, akit a szülei csak Hagymafejnek hívtak... betegen jött a világra... és a betegsége gyógyíthatalan volt. 3 hónapot és 12 napot töltött közöttünk és ennek tegnap vége szakadt.
A szülei hősök... hősök, mert nem adják fel a reményt, hogy lehetnek még boldogok... hősök, mert mikor beszélek Ancsával, akkor érzem belőle az erőt... még egy ekkora tragédia után is. Erős és hisz... hiszi hogy a kisfia nincs ott egyedül, van aki vigyázzon rá és mostmár együtt várják a többieket, előkészítve nekik a másvilági életet...
Egy angyalka szállt közénk, megmutatta, hogy mit jelent az önzetlen és tiszta szeretet, mit jelent az, hogy küzdelem és harc! ő vesztett... de mi még nyerhetünk...
Reménykedünk... hogy az élet már csak jobb lehet...
Nem szoktam imátkozni, nem hiszek a vallásokban, de hiszek abban, hogy van egy felsőbb erő. Ma a templomban azt kértem Tőle, hogy segítse meg Ancsáékat, hogy épp ésszel tegyék túl magukat a tragédián, álljanak fel és folytassák. Mert Ők megérdemlik, hogy legyen egy jó pár gyerekük, akik elhalványíthatják a rosszat.
Marcus. Hagymafej... kis sárkányölő... soha nem felejtünk. Emléked örökké él! Küzdelmed belénk égett és megmutatta, hogy soha de SOHA nem szabad feladni a reményt!
